A buszon ülök. Nem nézek senkire, mindenki más is nagyjából addig a fél másodpercig méltatott figyelemre, ameddig felmásztam azon a három lépcsőfokon, és leültem. Akkor azonban az összes utas tekintete rám szegeződött, mintha a megváltást látták volna valaki olyan…

Sötét. Mert itt tulajdonképpen mindig is sötét volt, és ő mindig a sötétben feküdt, hogy az unalomtól való kínjában, vagy egyszerűen mérhetetlen bánatosságának okán, nem tudni, de valahogy mindig ez volt. A szoba is egy merő káosz, ha ezt látta volna, bizonyára keserűen…