A csúfságnak mai világunkban meghatározó szerepe van mind a művészetben, mind a szociális életben. Jelen esszé inkább ennek művészi megközelítésével foglalkozik, mindannak ellenére, hogy szociológiailag is érdekes lenne a témával foglalkozni. Elsősorban talán érdemes lenne azt meghatároznunk, hogy mégis mi a rútság. Míg a szépség, mint olyan folyamatosan változó dolog, addig a csúnyaság egyszerűen mindig csak a szépség ellentéte. Ebből következik, hogy az ocsmányságra nincs konkrét definíció, tehát gyakorlatilag bármi lehet csúnya.

Az ókorban például bármelyik világhírű kifutómodell rondának számított volna, ahogy most a három grácia is kilencven napos csodadiétára kárhoztatná magát; már amennyiben szépek szeretnének lenni ugyebár – de hát mégis, létezik egyáltalán olyan ember, aki kifejezetten büszke volna rútságára, és nem csak azért tesz úgy, mintha elégedett volna testképével, hogy ezzel a kiegyensúlyozott ember képét sugározza a világ felé? Mielőtt azonban teljesen eltérnék a témától, megjegyzem, hogy – nagyjából – a XX. század eleje óta játszik fontosabb szerepet a csúfság a művészetben, noha kezdetekben valószínűleg a szabadság határainak feszegetése miatt, manapság pedig inkább mert egy művésznek igen nehéz korunkban bármivel is kitűnnie, a rútság pedig erre kitűnő eszköz. Ennél a pontnál úgy hiszem le is szögezhetjük, hogy a művészetben a rút dolgok ábrázolása – mindegy milyen formában történik az – szép.

Épp aktuális felhoznom Fernando Botero, kolumbiai festő és szobrász nevét, akinek kiállítása a Szépművészeti Múzeumban jelenleg is tart. Óriási, túlsúlyos emberekről készült olajfestményeivel meg is botránkoztathatná a közönséget – persze nem annyira, mint egy Bodies kiállítás –, de nem teszi, világos színeket használ, és az ember már-már felkiáltana képei láttán, hogy "Jaaaj de aranyooos ! " – viszont egy McDonald 's-ból kikúszó kövér családra senki sem tenne hasonló megjegyzést, a legtöbben inkább viszolyogva elfordulnánk [már amennyiben nem vagyunk mi magunk is hasonlóan dagadt, és hasonlóan gyorséttermet preferáló személyek]. Ha már festő, akkor egy magyar kortársat is felhoznék, ez pedig Menyhárt Tamás. Képein gyakran bukkan fel vér, a fájdalom megtestesítlése, sötét, mély színeket használ, ettől függetlenül pedig az egyik leghíresebb [hírhedtebb ?] magyar kortárs festő, és senki nem mondja neki, hogy alkotásai rondák lennének. Annak ellenére, hogy amit képei főként ábrázolnak, az valójában ronda, művészi megközelítésben mindenképp szép. Festészetben [és más művészeti ágakban] tehát nem a téma határozza meg azt, hogy mi csúf, sokkalta inkább az alkotó technikája, és hozzáértése. Példának okáért foghatott volna József Attila ecsetet, és megpróbálkozhatott volna zöldellő mezőket festeni bárányfelhőkkel, nyilvánvalóan nem ment volna neki, úgy, ahogy azt hiszem Menyhárt Tamás sem tudna verset írni.

. Ha inkább irodalmilag szeretnénk megközelíteni a témát, mindenképp fel kell hoznom Charles Baudellaire nevét, aki A romlás virágai című verseskötetében – melyet egyébként sokáig nem is akartak megjelentetni – sorra bukkannak fel a prostituáltak, a részegség, és az unalom fogalma, melyek közül valójában egyik sem teljesen elfogadott, sőt, kifejezetten csúnya dolog, mégis manapság még gimnáziumokban is tananyag lett munkássága. Ha márpedig irodalom, nem felejthetjük ki Mihail Bulgakov Mester és Margarita című könyvét, mely metafizikai dolgokat közelít meg nem megszokott irányból. A műben felbukkan az ördög, Jézus keresztrefeszítése, a halál, és az, ami utána következik, az emberi önzés, és egyéb olyan dolgok, melyek egyáltalán nem mondhatóak sem szépnek, sem pedig kedvesnek. Anthony Burgess, számos antihős megalkotója szintén jeleskedik a rútság művészi ábrázolásában. Mr. Enderby – aki az ugyanezen nevet viselő könysorozat hírhedt főszereplője – egy költő, aki rendszeresen emésztési problémákkal küzd, verseit pedig az árnyékszéken írja. A híres Clockwork Orange főszereplője pedig különféle erőszakos cselekedet elkövetője, védtelen öregembereket ütlegel, nőkkel erőszakoskodik, mégis, az ember az első pár fejezet után már-már együtt érez vele, és legalább olyan lelkesen követi figyelemmel kalandjait, mint a szomszéd néni a kedvenc brazil szappanoperájának háromezer-hatszázhatvanhatodik részében történő eseményeket. A könyvben fontos szerepet játszik a természetes emberi rosszindulat, az, hogy mi mindenre képesek vagyunk, hogy céljainkat elérjük, és a – fiktív – kormány önzése. Valahol talán még hasonló Orwell 1984 című regénye, mely az antiutópia kategóriájába sorolható, és egy olyan elképzelt jövőt mutat be, melyben nincs helye sem a szépségnek, sem pedig az embernek, mint egyénnek. Több példát nem érdemes felhoznom a témában, aki ismeri a fenti műveket, tisztában van azzal, hogy a művészetben igenis van helye a csúfságnak, és minden egyéb más negatívumnak. Elvégre ki írna manapság a világszép nádszálkisasszonyról? És ki olvasná el? Sokkal izgalmasabb volna a vasorrú bába gonosztetteiről, és bánatairól olvasni, nemdebár? Bármilyen szomorú is, kénytelen vagyok azt állítani, hogy manapság nincs is szükség szépségre az irodalomban. A szépség már szinte mindenkit untat.

A csúfság többek között inspiráló is. Kevesen vannak, kiket megihlet egy harmatos rózsaszál, ellenben a Váci utcában kolduló idős nő [vagy talán férfi] sokunkat megindít, legyen az illető fotós, író, vagy akár csak mezei műkedvelő.

Végezetül annyit mondanék, hogy a művészet jövője és jelene is a rútságban rejlik, és ezzel nincs is semmi gond, évszázadokat – ezredeket – töltöttünk el azzal, hogy a szépséget valósághűen ábrázoljuk [vagy a csúnyát széppé tegyük], talán épp itt az ideje, hogy szándékosan csúfítsuk el a dolgokat.