Mivel stílusérzékkel átlagosan annyira nem rendelkezem, és türelmem sincs nézelődni, nagyrészt magammal viszek egy olyan barátot, aki felér egy stylisttal, és megkérem, hogy keressen nekem valamit. Ha egyedül járnék ruhákat nézni, valószínűleg annyiból állna, hogy berohanok az üzletbe, lekapok valamit az egyik polcról, ami viszonylag tetszik, kifizetem, és rohanok tovább. Vagy esetleg nem vennék semmit, mert úgy érzem semmi nem passzol az egyéniségemhez és az életmódomhoz. 

Mert hát biciklin nem viselhetek vékonytalpú műbőrcukiságot (nagyjából egy hétig maradna életben), sem magassarkút, bármennyire is promotálja ennek nagyszerűségét a cyclechic. Szoknyában szintúgy nem, noha meg lehetne oldani egy rövidnadrággal, amit alávehetek, de hát akkor ugye azonnal lényegét veszti a szoknya, és sokkal egyszerűbb csak nadrágot viselni. Ezzel már nőiességemet is vesztettem, tehát maradnak a cicanadrágok, és shortok. Őszre mindez harisnyával kombinálva, télen meg... télen meg jól fel kell öltözni, különben búcsút mondhatok a térdemnek. Lényeg a lényeg, az épp aktuális divat szerint lehetetlenség felöltözni, ugyanis az átlag üzletekben esélytelen olyan ruhát találnom, ami biciklikompatibilis (és itt értelemszerűen nem a dinamós, nőivázas, romkocsmás sikkeskedésre gondolok, hanem rendes kerékpározásra). 

Mindegy, tehát bemegyek egy üzletbe a Váci utcában, mert az jó, és nem kell annyit neonfényben totyorogni. Szoknya, szoknya, szoknya, magassarkú, gyűrődős nadrág, zakó, kisruha. Ezzel el is érik, hogy kirohanjak, és inkább kint ücsörögjek, mígnem újra ráveszem magam, hogy betegyem valahová a lábam. Ellenben ha van nálam egy olyan barát, aki hosszas keresgélés után képes találni valami olyat, amit hajlandó vagyok viselni, minden rendben van.

Ha azonban spontán indulok el vásárolni, és épp az anyukámmal vagyok, az teljesen más. Ő módszeresen körülnéz, én meg fejcsóválva morgok mindenért. Hol a neonfény miatt, hol a tömeg miatt, hol az árak miatt, hol a ruha minősége miatt, hol meg azért, mert egyszerűen nincs semmi olyanom, amivel viselhetném az életadóm által lobogtatott ruhadarabot. Ezen a ruhadarabon általában több fodor van, mint Scarlett O'Hara báliruháján, és annyi virág, vagy matyóhímzés, hogy azt aztán nem lehet tolerálni, amennyiben az ember nem alföldi faluból származik, és a búcsúba válogat magának öltözéket, amiről aztán majd elmondhatja pálinkázás közben, hogy bizony Pesten vette. Ilyenkor gyakorta emlékeztetnem kell édesanyámat arra, hogy rendben van, hogy négyévesen szabadon öltöztethetett idiótaként, ez így "felnőtt" fejjel már annyira nem egyszerű. 

Tehát tipikus példája vagyok az "antinő" fogalmának. Nem szeretek vásárolni, pláne nem órákig, ráadásul stílusérzékem sincs igazán. Érti ezt valaki?