Sötét. Mert itt tulajdonképpen mindig is sötét volt, és ő mindig a sötétben feküdt, hogy az unalomtól való kínjában, vagy egyszerűen mérhetetlen bánatosságának okán, nem tudni, de valahogy mindig ez volt. A szoba is egy merő káosz, ha ezt látta volna, bizonyára keserűen felnyögött, és mormogott volna pár szitokszót, de a mai nap szerencsés. A mai napon nem kell felkelni, nem kell átverekednie magát a szennyesruhákból alkotott barikádokon, nem kell üres üvegeken átgázolnia, de még csak a szanaszét hagyott ételmaradékok aknamezőin sem kellett sétát tennie. Ma nem fog enni, de még inni sem. Ha mégis megszomjazna valamelyik olcsó Bikavéres palack alján biztos akad még valami, éhes meg nem lesz, mert... mert nem, és kész. Ciginekvaló is van, még múltkor (úgy két hónapja) hozta, de azóta hozzá sem nyúlt, ami nem is csoda, hiszen éppen akkor a tüdőbajtól szenvedett, és nem hogy füstöt, levegőt sem kapott igazán.
Az utóbbi pár év egyébként hasonlóan telt, csak akkor még volt pénz mindenre, noha a minden alatt jelenleg szinte csak és kizárólag alkoholt, és egyéb alapvető élelmiszereket érthetünk. Most meg mi van? Erjedő almák a vécé melletti vödörben, hátha lesz valami belőle... persze nem, mert ha elunja magát, bizonyára már az erjedés kezdetekor megissza, és soha nem lesz belőle semmi. Mert soha nem lesz semmiből semmi. A férfi így töltötte mindennapjait, szinte ugyanezekkel a gondolatokkal a fejében, a férfi nem csinált semmit, a férfi csak feküdt magatehetetlenül, mintha csak ő volna a világ legunalmasabb embere. Hosszú szakállába tavalyi hányás maradékai ragadtak, zöldes árnyalatú szemei zavarosan meredtek a semmibe. Régebben egyébként más volt, szerették, sok viccet tudott. Valószínű, hogy egyébként is csak ezért szerették, mert más szeretnivaló nem volt benne, még saját maga számára is visszataszító volt a személyisége, szinte undorodott magától is.
De ez a nap más, ez a nap szerencsés, ma biztosan történik majd valami, ami megváltoztatja az egész életét. Valami hatalmas, valami izgalmas, valami felemelő dolog, ami kizökkenti őt abból a bizonyos semmiből, amibe már annyira beleszokott, hogy fel sem tűnik neki.
Kopogtatnak. Biztos valami kopogtatócédulákért jöttek – többnyire csak ezért szoktak nála kopogtatni -, bár nem emlékezett rá, hogy az utóbbi időben bármiféle levelet is kapott volna, mert azokat azért meg szokta nézni, gurgulázva röhög rajtuk egyet, majd elhányja magát, és mély depresszióba esik, mert amúgy is szar ez az egész, a politika meg aztán végképp. Mert a politika hibája az is, hogy ő most itt fekszik, mint egy darab... nos hát szar. Ki kéne nyitni az ajtót, de túl messze van, előbb-utóbb úgyis ráunnak a folyosón toporgó fizetett önkéntesek. De nem, már vagy egy órája csak kopogtatnak, neki viszont fáj a feje. Feltápászkodik, megpróbál beletúrni önkényesen rasztásodó hajába, vállára veti szakállát, megvakarja egyetlen, általa nagyrabecsült részét testének, és az előszobába tántorog, hogy ajtót nyissson, azonban mielőtt bármit is tehetne, az kicsapodóik, és a hirtelen jött világosságban magas, női alak rajzolódik ki. Neki, aki már ezer, meg ezer éve nem látott nőt, ez a nő volt a megtestesült csoda, bár az ő korában már álmodni sem mert arról, hogy bármiféle élményben lehetne része akár egyedül, akár ezzel a nővel. Hosszú, bíborszínű, testhezsimuló estélyi ruhát viselt, hasonlóan hosszú, és vörös haja pedig vígan, és üdén táncolta körbe derekát, az egyébként szélcsendes időjárásban. Ez a nap más, ez a nap igazán szerencsés, ritkán találkozik az ember ilyen gyönyörű lénnyel, és bizony isten, a férfi nem szokott halucinálni.
- Szép estét Dr. Hegyeshalmi. Iszogatunk, iszogatunk? – törte meg az ajtó hirtelen, meseszerű kitárulkozása után keletkezett kínos csendet a vendég.
- Honnan tudja a nevem? Amúgy is akkor iszom, amikor akarok, ez egy szabad ország. – köszönésre nem futott, az illemszabályok ebben az évekig tartó sötétségben egészen elfelejtődtek, még csak meg sem fordult a fejében, hogy betessékelje a nőt, ámbár úgy látszott, az nem is törődik ezzel, magassarkú cipőjével már a konyhában is topogott, ahol helyet csinált magának a szeméttel, és különféle életre kelt, zöld szalonnamaradányok közt az asztal szélén, és leült, a kérdésre azonban látszólag nem szándékozott válaszolni, inkább a falon lógó, játszadozó őzgidákról készült képet tanulmányozta. – Milyen a kép? Kér egy pohár... vizet?
- A kép szar, vizet nem kérek. – megvetően elhúzta pirosra rúzsozott száját, és végre megtisztelte az elzüllött doktort azzal, hogy ránézett, noha arca nyíltan kifejezte, hogy nem szívesen teszi ezt, már a férfi látványától, és szagától is fontolóra veszi az öngyilkosságot. – Maga tudja ki vagyok?
- Nem.
- Jó. – úgy tűnt, az ügyet ennyivel le is rendezte, és újra az őzgidák tanulmányozásába kezdett. – Ettől a képtől jobban undorodom, mint magától, doktor. Dobja ki!
- Jó, jó, majd kidobom, mondja meg miért jött, aludni szeretnék, késő van... – a férfi számára csak egyre ellenszenvesebbé vált a nő, kedve lett volna most azonnal kitessékelni lakásából. Valahogy sosem bírta a kritikát, a kép pedig emlék volt.
- Délután fél kettő van, nem mondhatja, ilyenkor senki sem szokott aludni. Most dobja ki a képet!
- De én éjjel dolgozom. Majd kidobom, most fáradt vagyok, este hétre megyek dolgozni, és hajnalban végzek...
- Nem is dolgozik.
- De, hogyne dolgoznék...
- Nem, nem dolgozik. Dobja ki azt a kurva képet!
- Nem dobom, az isten bassza meg! – a doktornak immáron nem csak kidobni támadt kedve a nőt, boldogan agyon is verte volna, ha nem lettek volna következményei. Amúgy is, előbb, vagy utóbb magától is elmegy, rájön, hogy nem tud neki eladni semmiféle porszívót. Csak el kell riasztania. Ennek fényében velőset szellentett, és kaján vigyorral az arcán bámult.
- Hát jó. – azzal a vörös felállt, pillanatok alatt lekapta a falról a festményt, majd a semmiből, benzines öngyújtót kerített elő, és mire a férfi észbekaphatott volna, már csak a lángoló vászon látványától búcsúzhatott el. – Lassan mennünk kell. Már várnak magára. – még szemügyrevette a láng utolsó, további energiaforrásért esedező lobbanásait, és finomkodó mosollyal fürkészte a férfi arcát, úgy tűnt annak gusztustalan viselkedése egyáltalán nem hatotta meg.
- Köszönöm, megsemmisítette az utolsó olyan dolgot a lakásban, amiért még pénzt is adtak volna a bolhapiacon. Nem megyek én sehova, borotválkoznom kéne, és amúgy sem érek rá, dolgom van.
- Mindketten tudjuk, hogy már évek óta nem borotválkozott, és semmi dolga. Jöjjön. – azzal kitárta a sütő ajtaját, és begyújtott, mintha csak épp egy kellemes, délutáni tortasütésre készültek volna.
- Maga nem normális.
- Másszon be a sütőbe.
- Francokat. Hívom a rendőrséget. Nem, inkább a bolondok házát! Menjen a lakásomból, keressen mást, akivel szórakozhat. Le fogom magát csukatni!
- Másszon be a sütőbe.
A férfinak több se kellett, eszeveszett üvöltéssel rávetette magát a falra akasztott vonalas készülékre, és tárcsázta a rendőrség számát. Csak másodpercekkel később realizálta, hogy nincs vonal, még múltkor kirántotta, és elszakította a zsínórt, abban a békés tudatban, hogy neki már semmi szüksége nem lesz erre a telefonra. Egyre inkább kezdett kételkedni abban, hogy ez a nap más, ez a nap szerencsés, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Hogyan tudna végre megszabadulni ettől az őrült nőszemélytől?
- Tényleg be kéne másznia a sütőbe... csak megkönnyítené a munkámat. – a vörös szinte már-már együttérzőre fogta a hangját, kedvesnek is tűnhetett volna, ha nem épp a sütőbe szándékozott volna betessékelni a férfit, látszólag szinte teljesen ok nélkül.
- Takarodjon a konyhámból, maga nem normális! Menjen az utcára a többi hülye narkós közé, ahová való!
A nő szomorúan megcsóválta a fejét, a férfi pedig csak arra eszmélt fel, hogy akarata ellenére lépked a sütő felé, és reumás fájdalmaival dacolva indul meg annak hátulja felé, noha nem emlékezett rá, hogy az bármikor is ilyen tágas lett volna, hiszen akkor nem akadtak volna problémái, amikor még abban a felfoghatatlan jólétben a feleségével túl nagy pulykát vásároltak egy ünnep alkalmával. Boldogan elmosolyodott, és csak mászott befelé a rácson, sőt, felegyenesedett, és a születésnapi pulykasütés boldog gondolatával a fejében sétált világgá a sütőn keresztül, teljesen egyedül. Még egyszer utoljára hátrapillantott, és ahogy azt levélolvasásnál szokta, gurgulázva felröhögött a lángok láttán, és futva indult el a sötét folyosón, parázsló jövője felé. Ez a nap más, ez a nap szerencsés.
