Tehát kedvencünk az Axe. Már nevének említésétől is letépem magamról a ruhát, és férfi után kutatok, hogy jól... Legalábbis erre engednek következtetni ezek a fantasztikus reklámok azokkal a szimpatikus úriemberekkel és a Playboy címlapról leugrott - többnyire a férfi szereplőnél minimum tíz évvel fiatalabb -, megszámlálhatatlan mennyiségű hölggyel. A kérdés csak az, hogy vajon valóban ennek reményében vásárolják olyan sokan ezt a pacsmagot, vagy sokkal inkább azért, mert ténylegesen tetszik nekik az, amit a termék nyújt? Választ nem fogok rá kapni, és nem is kell, csak gondolkozom. Egy azonban biztos: nem láttam még meleget, aki Axeot használt volna, és ez bizony jelent valamit.

Nagyjából általános iskolás tanulmányaim vége felé járhattam, amikor az Axe számomra is láthatóan felütötte a fejét a piacon, és a fiúk azzal a klikk nevezetű nyavajával járkáltak, amivel számolni lehetett, hány lány akart kikezdeni velük a nap (vagy egész életük?) során. Arra nem akarok kitérni, hogy miért is röhejes ez egy kisiskolást (vagy bárki mást) nézve, de gondolom az idősebb rétegeket is sikerült valamivel megfogniuk. Csak én azt szeretném tudni mivel. Számos hasonló terméket lehet kapni, de mégis mitől több az Axe bármely másiknál?Persze foghatjuk ezt arra, hogy épeszű férfiember nem ácsorog órákon keresztül a drogériában különböző illatokat szimatolva, hogy eltalálja az ízlésének és egyéniségének megfelelő illatot, ez inkább az átlag nőre jellemző, aki akár több - figyelem, csak látszatra hasonló - drogériát is képes meglátogatni annak érdekében, hogy megtalálja azt, amire szüksége van. Vagy éppen azt, ami éppen divatos, mert ez - elvileg - nagyon jó irányadó. Más kérdés, hogy rendszeresen látunk férfiakat technikai üzletekben ácsorogni - gyakran tovább, mint nőket a szempillaspirálok előtt toporogva. Ehhez van türelmük. Tehát elvileg az Axe helyett mást választani is lenne, mégsincs. 

És hogy ez miért kívánkozott ki belőlem? Szimplán azért, mert unalmas mindig ugyanazt szagolgatni. Mindenhol ugyanazt érzem. Mert ha egy férfi fúj magára valamit, az csak Axe lehet - esetleg ötven felett Old Spice. Mitől olyan nagy szám az Axe, és miért használja azt a férfiak nyolcvan százaléka?

A címmel ellentétben a Vodafone egyáltalán nem pajkos, csupán kedvem támadt a cég nevét és a „te kis” szavakat együtt használni - ellenben hirtelen nem találtam semmi mást a pajkos helyett. Így lett a Voda pajkos.

Mint azt a Facebook üzenőfalamon mondtam, nem nyertem meg a Sziget Riporter nevezetű pályázatot, bármennyire is szerettem volna. Hogy miért szerettem volna? Azért, mert egy önző dög vagyok, egy hét hírnévre, meg egy hét önfeledt bulira vágytam, így aztán vastag bőrt növesztettem a képemre, és majdhogynem minden ismerősömet felszólítottam a szavazásra. Meg drága édes anyukám ismerőseit is, mert miért ne. Ó, és igen, a szavazást meg is nyertem, szinte biztos voltam a győzelmemben, noha még várt a pályázatomra egy szakmai zsűri is, de ettől nem féltem, elvégre ha másban nem is, abban azért biztos vagyok, hogy átlag feletti képességgel vagyok megáldva szavak egymás utáni rakosgatásában. Egyébként meg súlyos önértékelési problémákkal küszködöm. Augusztus 4.-én, amikor délben felébredtem - és elfogyasztottam az első két kávémat -, úgy rohantam a számítógép elé, mint óvodás a fenyőhöz Karácsony reggelén. Csillogó szemekkel tapadtam a Vodafone fácseoldalára, abban a reményben, hogy már közölték az eredményeket, és elkezdhetek hat nappal a fesztivál előtt összepakolni hatalmas buzgóságomban. Nem. Úgy öt kínkeserves órát töltöttem laptoppal az ölemben, hasamon, hátamon, lábfejemen, olyan pozíciókat felvéve, hogy azokat már egyes jógamesterek (van ilyen?) is megirigyelhettek volna. (Közben kávét ittam.) Aztán végre valahára közölték az eredményeket. És nem nyertem. Nem hogy fesztiválbelépőt, meg blogot nem kaptam, de még csak egy vállveregetést sem valamelyik öltönyös kommunikációszakot végzett ördögfajzattól. Természetesen mély depresszióba - nem - estem, meglestem a nyertes pályázatát, aki hat szavazattal, és félmondatos válaszokkal taszított vissza engem a névtelenség homályába. Volt kérdés, amire egy videóklippel válaszolt, akadt „kúlfészes” mondat is (saccperkábé tíz karakter), és a végén megjegyezte, hogy bizony ismer egy pár zenei riportert, úgyhogy első kézből kap mindent... vagy valami ilyesmi. Ekkor tisztává vált, hogy ez a férfiember valaki ismerősének az egyik ismerőse, aki ismer valakit. Így aztán csak egy gúnyos mosolyra futotta, másra időm ugyanis nem volt, elszaladtam készülődni, elvégre egy buli várt engem este, amit egyébként már nem is nagyon tudok felidézni, de szinte teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy fantasztikus volt. Az erről írott cikk is elhúzódott a Sziget első napjáig, amikor már bizony senki nem fogja olvasni, mert mindenki sörrel fog tombolni valamelyik koncerten. Én meg jobb esetben az Auchan előtt, mert állítólag az jó. (Nincs is pénzem sörre.) (Nincs is kivel.) (Nemááá’.)

Szóval, drága Vodafone haragszom rád, és szerettem volna elmesélni, hogy én, mint átlagember, nem pedig óriáscég, hogy éltem ezt meg. Tudod, először azt terveltem, hogy felgyújtom a székházat, és az összes üzletedet, de később rájöttem, hogy marha lusta vagyok, és semmi kedvem ilyeneket csinálni, így inkább egyszerűen csak bevezettem családi hagyományként a nemvodásságot (nem mintha ez számítana). Kíváncsian várom az idei Sziget Riporter bejegyzéseit, remélem valaki olyat találtatok, akit majd valami frappáns álnéven kritizálhatok. (Már ha tényleg ő fogja írni a cikkeket.) Amúgy meg csődölj be, le veled, leveled.

Jómagam egyébként nagyrészt tartózkodom a bulvársajtó mindennemű formájától, és a kereskedelmi csatornáknak sem vagyok rendszeres nézője, de ha televíziókapcsolgatás közben akad valami, amin fennakad a szemem, arról mindenképp beszélnem kell. Az imént tehát épp az Aktívot néztem, amelyben ezúttal olyan témájú riportokat láthattam, amitől alapvetően az átlag tévénéző izgalmában csorgó nyállal tapad a képernyőre, és nem kíméli meg – egyébként a televízióbámulás szinte minden formájától elszigetelődő – rokonait, barátait sem a kéretlen információktól.

Volt szó Rubint Rékáról, akinek híznia kéne, egy exszépségkirálynőről, aki bevonult valami siófoki klinika-szerűségbe, és végezetül – amikor én is átlagfogyasztóvá mutálódtam – Fluorról, aki baglyozik (és ez egyébként nem valami újkeletű divatdrog). Irónikusan szemforgattam, ugyanis egyből elképzeltem, ahogy korunk egyik zseniális tinibálványa baglyokat fogdos valami városszéli erdőben, így hát ha erről még videó is készült, mindenképpen látnom kellett. Már alig bírtam kivárni, hogy végre következzék a várva-várt riport, izgalmamban hörögve vetettem magam a földre, és hisztériás rohamban törtem ki: nekem azonnal látnom kell Fluort. (Egyébként ezt az időt inkább kókuszgolyók befalásával töltöttem, de ez mellékes.) Tehát elérkezett a pillanat, láttam baglyozni, bár talán nem épp úgy, ahogy gondoltam, de ez is épp annyira megmosolyogtatott, mint a baglyozás általam elképzelt verziója. Talán nem kell senkinek elmondanom, hogy mi az a „planking”, épp elég felmenni az egyik népszerű keresőportálra, beírni a szót, és a képek között ezer, meg ezer deszkaszerűen fekvő embert találunk... ami egyébként hónapokkal ezelőtt valóban vicces volt, és főként a Tumblr-es, 9GAG-es szférában terjedt el. Az utóbbi hetekben már megjelent különböző magyar (főleg bloghu-s, szerintem idegesítő) oldalakon is, ahová többnyire a külföldi weblapokról lementett, és anyanyelvünkre fordított vicces képeket tesznek ki. Aztán pár hete láttam a 9GAG-en egy képet egy lányról, aki egy emeleti lépcső korlátján helyezkedett el úgy, mint egy bagoly, majd miután ezt lefotóztatta, owling címmel feltöltötte az internetre. Ez kevésbé felkapott, mint a planking, mindenki inkább a vízbeugrálós-pózolós képeket preferálta – legalábbis külföldön. Tehát eme őrület nagy hódolójává vált Fluor barátunk is, aki színes alsógyatyáját nem takargatva, átszellemült arckifejezéssel, karjaival csapkodva guggolt a Nyugati Pályaudvar környékén egy padkán. Nagyjából egyébként erről szólt a pár perces riport, sem mondanivalót, sem tartalmat nem találtam benne, bármennyire is igyekeztem objektíven hozzáállni a dologhoz.

Végszóként még két dolgot fűznék hozzá. Az első az lenne, hogy nem kell a külföldieket majmolni, legalábbis akkor már tényleg semmi értelme, amikor ez náluk már teljesen lefutott dolognak számít. Sőt, egyébként sem kell a külföldieket majmolni, egyszer végre a magyar blogszférában is kitalálhatna valaki valami újat, és vicceset. A másik, amit el kell még mondanom, az a kedves tévéseknek szól: ha a like-ot nem fordítottátok le, amikor a Facebook-őrületről volt szó, akkor most az owlingot mégis miért kellett?