A buszon ülök. Nem nézek senkire, mindenki más is nagyjából addig a fél másodpercig méltatott figyelemre, ameddig felmásztam azon a három lépcsőfokon, és leültem. Akkor azonban az összes utas tekintete rám szegeződött, mintha a megváltást látták volna valaki olyan személyében, aki épp most szállt fel a buszra. Az is lehet, hogy szimplán unatkoznak. Arra várnak, hogy történjen valami. Tántorogjon el mellettük egy részeg hajléktalan, aki bosszantóan viselkedik, és egész úton a rendszer hibáiról üvöltözik, majd a következő megállónál az ölükbe hány, és leszállítják. Jöjjön valaki, aki még nálam is hangosabban hallgat zenét, hogy panaszkodhassanak rá. Mert ez igazán zavaró. Jelenjen meg egy drogos, és lőjje be magát a buszvezető fülkéje mögötti ülésen. Az is izgalmas lenne, ha az egyik kanyarban valamelyik öregasszony leesne a székről. Hágjanak meg valakit a hátsó üléssoron, és kenjék kisiskolások arcába testnedveiket. Csak történjen valami, ezt akarják.
Bennem azonban sem megváltóra, sem dekadens szörnyetegre nem lelnek, én hozzájuk hasonlóan leülök valahová, ahol senki sincs hozzám túlontúl közel, és egészen a következő megállóig világvége arckifejezéssel bámulok kifelé az ablakon, vagy önmagamat felsőbbrendűnek képzelve, könyvemet feltűnően lobogtatva nekiállok olvasni. Droidok vagytok mind, látjátok? Dehogy látjátok, hülye lemmingek. Konformisták, azok. Egyébként én sem nézek senkire, méghozzá ösztönösen, mivel bárminemű kontaktot létesíteni a többi utassal bizony kínos lenne. Még a szemkontaktust is kerülöm mindannyiójukkal, beszélgetésbe elegyedni meg aztán pláne nem illik, majdnem olyan, mintha nemibeteg-gondozóban akarnék barátkozni. Valójában még a temetőben kóborolva is szívesebben ismerkednék, mint ezen a járművön.
Hoppá, megálltunk, ideje felnéznem. Ó, bizony, egyéniségtelenek vagytok mind, te is, hülye, drogos rasztagyerek, meg te ott, az aktatáskával is. Én bezzeg... én bezzeg ugyanolyan vagyok, mint ti, mert most, itt az egyik, ablak melletti ülésben én is ugyanolyan szürke betontömbként kuporgok, mint ti pillanatokon belül, és akkor majd együtt várunk arra, hogy valami történjen, mind a negyvenheten.
Elmosolyodom, felmerül bennem egy kép a tegnap esti sörözésből, az, na hát az aztán nagyon vicces volt. Most minden arc felém fordul, megvető pillantások garmadáját zúdítják rám, most azt hiszik megbolondultam, pedig ha elmebeteg lennék, igazán nem itt vigyorognék magamban. Vegyünk például egy szimpla depressziót. Hát akkor itt sem lennék, otthon zokognék, és semmi kedvem nem lenne itt villogtatni tündeményes kis mosolyomat... bár az is lehet, hogy már rég kómába estem volna, és valamelyik kórház fehér lepedőjén húznám a lóbőrt. Szenvedhetnék paranoiától, de akkor sem lennék túl derűs, mert épp azon gondolkoznék, hogy vajon melyikőjük követ, és mégis miért akar engem megölni épp most, ezen a szép, téli estén. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy mi lenne itt, ha skizofrén lennék. Mindegy, a lényeg, hogy őrült vagyok, muszáj felvennem bánatos álarcomat, hogy asszimilálódjak ebben a remek társaságban, bár szívem szerint inkább elbújnék az ülés alá – már amennyiben nem hugyoztak volna már alá kismillióan. Ettől aztán már röhöghetnékem támad, és kedvem lenne rájátszani nem normális mivoltomra, akkor talán ez a csillámló fejű, melegítőnadrágos rohadék is eltűnne innen mellőlem. Mindenesetre visszasüppedek a lemmingek közé, és ők is visszatérnek a normális kerékvágásba. Olvasnak, bambulnak, ritmikusan bólogatnak az idióta zenéjükre, magukban beszélnek, tudják, csak a szokásos.
Még egy megálló, végre felnézhetek, mert ezt a lefelé hajtott fejes dolgot sem nekem találták ki, lassan kitörik a nyakam, de nem merek már másképp ülni sem, mert még a végén megköveznek. Végre megérkezett a büdös hajléktalan, akire vártunk, ti akartátok, akkor most élvezzétek. Sunyin leselkedhettek az újságotok mögül, hogy mikor tesz szerencsétlen ember valami botrányosat, amiről aztán majd beszélhettek otthon, a munkahelyeteken, vagy az iskolában. A szakállas, idős férfi csak leül egyedül, távol mindenkitől, mintha azt gondolná senki nem látja itt szívesen – ó, pedig ha tudná mennyire izgatottak most ezek a barmok. El is szenderedik békésen, nem kér pénzt senkitől, nem hány senki ölébe, és még csak nem is kiabál alpári módon.
Beleolvadunk az utasközönségbe a hajléktalannal, és robog velünk tovább a busz.

A csúfságnak mai világunkban meghatározó szerepe van mind a művészetben, mind a szociális életben. Jelen esszé inkább ennek művészi megközelítésével foglalkozik, mindannak ellenére, hogy szociológiailag is érdekes lenne a témával foglalkozni. Elsősorban talán érdemes lenne azt meghatároznunk, hogy mégis mi a rútság. Míg a szépség, mint olyan folyamatosan változó dolog, addig a csúnyaság egyszerűen mindig csak a szépség ellentéte. Ebből következik, hogy az ocsmányságra nincs konkrét definíció, tehát gyakorlatilag bármi lehet csúnya.

Az ókorban például bármelyik világhírű kifutómodell rondának számított volna, ahogy most a három grácia is kilencven napos csodadiétára kárhoztatná magát; már amennyiben szépek szeretnének lenni ugyebár – de hát mégis, létezik egyáltalán olyan ember, aki kifejezetten büszke volna rútságára, és nem csak azért tesz úgy, mintha elégedett volna testképével, hogy ezzel a kiegyensúlyozott ember képét sugározza a világ felé? Mielőtt azonban teljesen eltérnék a témától, megjegyzem, hogy – nagyjából – a XX. század eleje óta játszik fontosabb szerepet a csúfság a művészetben, noha kezdetekben valószínűleg a szabadság határainak feszegetése miatt, manapság pedig inkább mert egy művésznek igen nehéz korunkban bármivel is kitűnnie, a rútság pedig erre kitűnő eszköz. Ennél a pontnál úgy hiszem le is szögezhetjük, hogy a művészetben a rút dolgok ábrázolása – mindegy milyen formában történik az – szép.

Épp aktuális felhoznom Fernando Botero, kolumbiai festő és szobrász nevét, akinek kiállítása a Szépművészeti Múzeumban jelenleg is tart. Óriási, túlsúlyos emberekről készült olajfestményeivel meg is botránkoztathatná a közönséget – persze nem annyira, mint egy Bodies kiállítás –, de nem teszi, világos színeket használ, és az ember már-már felkiáltana képei láttán, hogy "Jaaaj de aranyooos ! " – viszont egy McDonald 's-ból kikúszó kövér családra senki sem tenne hasonló megjegyzést, a legtöbben inkább viszolyogva elfordulnánk [már amennyiben nem vagyunk mi magunk is hasonlóan dagadt, és hasonlóan gyorséttermet preferáló személyek]. Ha már festő, akkor egy magyar kortársat is felhoznék, ez pedig Menyhárt Tamás. Képein gyakran bukkan fel vér, a fájdalom megtestesítlése, sötét, mély színeket használ, ettől függetlenül pedig az egyik leghíresebb [hírhedtebb ?] magyar kortárs festő, és senki nem mondja neki, hogy alkotásai rondák lennének. Annak ellenére, hogy amit képei főként ábrázolnak, az valójában ronda, művészi megközelítésben mindenképp szép. Festészetben [és más művészeti ágakban] tehát nem a téma határozza meg azt, hogy mi csúf, sokkalta inkább az alkotó technikája, és hozzáértése. Példának okáért foghatott volna József Attila ecsetet, és megpróbálkozhatott volna zöldellő mezőket festeni bárányfelhőkkel, nyilvánvalóan nem ment volna neki, úgy, ahogy azt hiszem Menyhárt Tamás sem tudna verset írni.

. Ha inkább irodalmilag szeretnénk megközelíteni a témát, mindenképp fel kell hoznom Charles Baudellaire nevét, aki A romlás virágai című verseskötetében – melyet egyébként sokáig nem is akartak megjelentetni – sorra bukkannak fel a prostituáltak, a részegség, és az unalom fogalma, melyek közül valójában egyik sem teljesen elfogadott, sőt, kifejezetten csúnya dolog, mégis manapság még gimnáziumokban is tananyag lett munkássága. Ha márpedig irodalom, nem felejthetjük ki Mihail Bulgakov Mester és Margarita című könyvét, mely metafizikai dolgokat közelít meg nem megszokott irányból. A műben felbukkan az ördög, Jézus keresztrefeszítése, a halál, és az, ami utána következik, az emberi önzés, és egyéb olyan dolgok, melyek egyáltalán nem mondhatóak sem szépnek, sem pedig kedvesnek. Anthony Burgess, számos antihős megalkotója szintén jeleskedik a rútság művészi ábrázolásában. Mr. Enderby – aki az ugyanezen nevet viselő könysorozat hírhedt főszereplője – egy költő, aki rendszeresen emésztési problémákkal küzd, verseit pedig az árnyékszéken írja. A híres Clockwork Orange főszereplője pedig különféle erőszakos cselekedet elkövetője, védtelen öregembereket ütlegel, nőkkel erőszakoskodik, mégis, az ember az első pár fejezet után már-már együtt érez vele, és legalább olyan lelkesen követi figyelemmel kalandjait, mint a szomszéd néni a kedvenc brazil szappanoperájának háromezer-hatszázhatvanhatodik részében történő eseményeket. A könyvben fontos szerepet játszik a természetes emberi rosszindulat, az, hogy mi mindenre képesek vagyunk, hogy céljainkat elérjük, és a – fiktív – kormány önzése. Valahol talán még hasonló Orwell 1984 című regénye, mely az antiutópia kategóriájába sorolható, és egy olyan elképzelt jövőt mutat be, melyben nincs helye sem a szépségnek, sem pedig az embernek, mint egyénnek. Több példát nem érdemes felhoznom a témában, aki ismeri a fenti műveket, tisztában van azzal, hogy a művészetben igenis van helye a csúfságnak, és minden egyéb más negatívumnak. Elvégre ki írna manapság a világszép nádszálkisasszonyról? És ki olvasná el? Sokkal izgalmasabb volna a vasorrú bába gonosztetteiről, és bánatairól olvasni, nemdebár? Bármilyen szomorú is, kénytelen vagyok azt állítani, hogy manapság nincs is szükség szépségre az irodalomban. A szépség már szinte mindenkit untat.

A csúfság többek között inspiráló is. Kevesen vannak, kiket megihlet egy harmatos rózsaszál, ellenben a Váci utcában kolduló idős nő [vagy talán férfi] sokunkat megindít, legyen az illető fotós, író, vagy akár csak mezei műkedvelő.

Végezetül annyit mondanék, hogy a művészet jövője és jelene is a rútságban rejlik, és ezzel nincs is semmi gond, évszázadokat – ezredeket – töltöttünk el azzal, hogy a szépséget valósághűen ábrázoljuk [vagy a csúnyát széppé tegyük], talán épp itt az ideje, hogy szándékosan csúfítsuk el a dolgokat.

Mivel stílusérzékkel átlagosan annyira nem rendelkezem, és türelmem sincs nézelődni, nagyrészt magammal viszek egy olyan barátot, aki felér egy stylisttal, és megkérem, hogy keressen nekem valamit. Ha egyedül járnék ruhákat nézni, valószínűleg annyiból állna, hogy berohanok az üzletbe, lekapok valamit az egyik polcról, ami viszonylag tetszik, kifizetem, és rohanok tovább. Vagy esetleg nem vennék semmit, mert úgy érzem semmi nem passzol az egyéniségemhez és az életmódomhoz. 

Mert hát biciklin nem viselhetek vékonytalpú műbőrcukiságot (nagyjából egy hétig maradna életben), sem magassarkút, bármennyire is promotálja ennek nagyszerűségét a cyclechic. Szoknyában szintúgy nem, noha meg lehetne oldani egy rövidnadrággal, amit alávehetek, de hát akkor ugye azonnal lényegét veszti a szoknya, és sokkal egyszerűbb csak nadrágot viselni. Ezzel már nőiességemet is vesztettem, tehát maradnak a cicanadrágok, és shortok. Őszre mindez harisnyával kombinálva, télen meg... télen meg jól fel kell öltözni, különben búcsút mondhatok a térdemnek. Lényeg a lényeg, az épp aktuális divat szerint lehetetlenség felöltözni, ugyanis az átlag üzletekben esélytelen olyan ruhát találnom, ami biciklikompatibilis (és itt értelemszerűen nem a dinamós, nőivázas, romkocsmás sikkeskedésre gondolok, hanem rendes kerékpározásra). 

Mindegy, tehát bemegyek egy üzletbe a Váci utcában, mert az jó, és nem kell annyit neonfényben totyorogni. Szoknya, szoknya, szoknya, magassarkú, gyűrődős nadrág, zakó, kisruha. Ezzel el is érik, hogy kirohanjak, és inkább kint ücsörögjek, mígnem újra ráveszem magam, hogy betegyem valahová a lábam. Ellenben ha van nálam egy olyan barát, aki hosszas keresgélés után képes találni valami olyat, amit hajlandó vagyok viselni, minden rendben van.

Ha azonban spontán indulok el vásárolni, és épp az anyukámmal vagyok, az teljesen más. Ő módszeresen körülnéz, én meg fejcsóválva morgok mindenért. Hol a neonfény miatt, hol a tömeg miatt, hol az árak miatt, hol a ruha minősége miatt, hol meg azért, mert egyszerűen nincs semmi olyanom, amivel viselhetném az életadóm által lobogtatott ruhadarabot. Ezen a ruhadarabon általában több fodor van, mint Scarlett O'Hara báliruháján, és annyi virág, vagy matyóhímzés, hogy azt aztán nem lehet tolerálni, amennyiben az ember nem alföldi faluból származik, és a búcsúba válogat magának öltözéket, amiről aztán majd elmondhatja pálinkázás közben, hogy bizony Pesten vette. Ilyenkor gyakorta emlékeztetnem kell édesanyámat arra, hogy rendben van, hogy négyévesen szabadon öltöztethetett idiótaként, ez így "felnőtt" fejjel már annyira nem egyszerű. 

Tehát tipikus példája vagyok az "antinő" fogalmának. Nem szeretek vásárolni, pláne nem órákig, ráadásul stílusérzékem sincs igazán. Érti ezt valaki?